„Halljad Izrael! Az Örökkévaló a mi Urunk. Az Örökkévaló egyetlen egy.”
Egyes becslések szerint a nyugati civilizáció harmada viseli magán a zsidó örökség jegyeit. Érezzük erejét, midőn gyermekeinknek néha nem is tudva, bibliai nevet adunk (Áron, Zsuzsanna) tőművészetünkben (Michelangelo Dávidja) és a nemzeti hagyományban. (Ha Petőfi Sándor „a magyarok istené”-t emlegeti, a mózesi hagyományt terjeszti ki. A régi zsidóság valódi hatása azonban leginkább abban látszik, milyen nagy mértékben vette át a látásmódjukat a nyugati civilizáció az élet legmélyebbre ható kérdéseiben.
Ha erre gondolva vizsgáljuk meg azt az országot, népet, történelmet, ahonnan ez a hatás ered, akkor meglepődünk. Azt várnánk, hogy mindez olyan lenyűgöző lesz, mint a hatása volt. Ám ez nem így van. A történelem színpadán időrendben sem a héberek léptek fel elsőnek. Amikor végre letelepedtek „az ígéret föld”-jük egyhangú és jellegtelen volt, hossza mintegy 200 kilométer, szélessége nem egészen a fele, maga a Kánaán területe pedig még kisebb lehetett. A zsidó történelem sem különleges a kívülállók szemében. Nem unalmas ugyan, de nagyon hasonlít számtalan más kis nép történelméhez.
Az Isten értelme
„Kezdetben Isten” – Az értelem zsidó kutatása kezdettől a végig, a Legfőbb Lény megértésében gyökerezik. Bármilyen legyen a nép filozófiája, számot kell vetni egy nagy betűs Másikkal. Ennek két oka is van. Először is a teológia szerinti megközelítésben az ember nem teremtette saját magát, amiből azt következik, hogy az emberiséget valaki, egy Másik, aki rajta kívül van, hozhatta létre. Ruházzuk fel ezt a Másikat, akitől eredünk, egy mögöttes tartalommal. Ez túllép a megértés korlátain. Szembesülve a Másikkal, felmerül a kérdés: van-e értelme a létnek? Négyféle tulajdonság szólna ez ellen: ha köznapi, kaotikus, erkölcs nélküli vagy ellenséges volna. A zsidók a hétköznapiságot úgy kerülték el, hogy ezt a Másikat költői módon megszemélyesítették. Azt az elképzelést, hogy a világ az élettelen anyagból keletkezett, később találták ki. A korai világkép ízig-vérig eleven.
A bibliai Isten-kép költői szépségének alapja az az érvelés, hogy a Végső Valóság, a Másik, sokkal inkább személy, mint bármi más. Először is a természettudósok is magukévá tették ezt az elméletet. Másodszor ez az érvelés nemesebb, mint az alternatívája.
A héberek abban különböztek szomszédaiktól, hogy a Másik vonásait egyetlen, a természet felett uralkodó akaratában sűrűsítették. A többi mediterrán nép számára a természet minden hatalma egyben külön istenség volt (viharisten, tengeristen, stb…), míg a Bibliában az egész természetet a minden létező Ura teremtette és tartja uralma alatt.
Az írás beszél más istenekről, de ezek Jahvétől származnak és halandók, ezért nincsenek vele egy szinten. Az egyistenhit igazi értelme, melyhez a zsidók igen korán elérkeztek, abban rejlik, hogy az életet állítja a középpontba. Ha az az Isten, akinek az ember teljesen alárendeli magát, és ugyanakkor egynél több isten volna, az annyit jelentene, hogy megosztani az életet.
Az élethez való következetes magatartás ezt a segítséget várja el a Másiktól, hogy állandó legyen. Ez az állandóság volt a héberek hitének alapköve: „ Halljad Izrael! Az Örökkévaló a mi Urunk, az Örökkévaló egyetlen egy! ” ( Mózes 5. könyve 6,4.)
Isten tulajdonságai a judeizmusban
Elérkeztünk itt a zsidó teológia legnagyobb eredményéhez, mely nem a monoteizmusban rejlik, hanem abban, hogy milyen tulajdonságokat látnak az egyetlen Istenhez. A zsidók kortársainak isteneit két dolog jellemezte. Meglehetősen léha életű lények, és nem sokat törődtek az emberekkel. A zsidók mindkét tételt megfordították. Míg az olimposzi istenek csinos földi nők után ácsingóztak, a Sínai-hegy Istene őrködött az özvegyeken és az árvákon. Míg a mezopotámiai Anu és a kánaáni El távoli és elérhetetlen volt, Jahve kiejtvén Ábrahám nevét, kiemelte hódolóját a névtelenségből.
Ilyen volt a héber elgondolás arról a Másikról, amikor az emberi lényekkel áll szemben. Félelmetes méltóság, teljes lény volt. Nem kaotikus, mivel egyetlen felsőbbrendű egységbe forrt össze. Sem morál nélküli, sem közönyös nem volt, mivel jósága „öröktől fogva örökkévaló”. A zsidók jó okkal örvendeztek, mikor így kiáltottak fel: „ Van-e hozzád hasonló az istenek között, ó Jahve? Melyik egy nemzetnek van olyan istene, mint az Úr?”
Judaizmus központja a Templom szent rítusairól áttevődött a Tóra, a szájhagyomány tanulmányozására az imaházakban és zsinagógákban. Éppen ezért nem papok, hanem rabbik (szó szerint: tanítók) tartották össze a judaizmust. A rabbinikus judaizmus abban a parancsban gyökerezik, hogy a Tórát szorgalmasan egész életen át kell tanulmányozni. Ezért a judaizmus kifejezetten értelmiségi jelleget kapott. Az, hogy a rabbik, a diaszpóra, a szétszóratás majdnem két évezreden keresztül életben tudták tartani a judaizmust, egyike a történelem nagy csodáinak.
Most ugorjuk át ezt az időszakot és zárjuk le ezt a fejezetet a XX.századra tekintve.
A judaizmus egy nép hite
Egyik jellegzetessége a hit, annak a szerepnek a jelentőségében, amelyet a zsidók az emberi történelem során játszottak és játszani fognak. A bibliai időkben a zsidóknak szükségük van a saját identitásra, hogy meg tudják őrizni a kapott igazságokat. Majd a hosszantartó gettókorszak szintén az önmagukhoz, identitásukhoz való folyamatos kötődést kényszerítette rájuk. A francia forradalom hozta meg nekik az emancipációt ettől fogva az identitás fogalmához való ragaszkodás nem volt magától értetődő. Fenntartása mellett mégis különféle érvek szólnak. A zsidók egy része ragaszkodik az előző korszak tantételéhez: Isten mindörökké Izraelt választotta ki eszközéül ezért annak a formáját és tartalmát meg kell őrizni. A zsidók másik része viszont úgy érvel, hogy a társadalmakat a kultúrák sokszínűsége gazdagítja. Mindkét érvelés mellett alapvető kérdés azonban, miből áll a zsidó identitás?
Nem doktrínából, mert ahhoz, hogy valaki zsidó legyen, nincs olyan hitelv, melyet vallani kell. A judaizmus négy részből áll: hit, szertartások, kultúra és a nemzet. Fejezetünk legnagyobb részét a héber hit tartalmának szenteltük. A zsidók ehhez a tartalomhoz a fundamentalizmustól az ultra-liberalizmusig terjedő értelmiségi szemszögből közelítenek. Hitük azonban mindig ugyanarra irányul. Ugyanezt elmondhatjuk a rítusok megtartásáról. A zsidók többféleképpen értelmezik a szombatot, az étkezési előírásokat és napi imát, és eltérnek abban is, hogy ezeket a szabályokat milyen mértékben tartják meg. A rítus lényege azonban ugyanaz: az élet megszentelése. A zsidó hagyomány nyilvánvaló, hiszen a bibliai nevek és történetek a nyugati kultúra minden részét átszövik. Ezekhez a zsidók még hozzáteszik a Talmudot , amely a történelem, jog és néprajz összegzése, kommentárja pedig alapja a bibliai idők utáni judaizmusnak. Ezt kiegészíti a közel egyenértékű Midrás, legendák, szövegmagyarázatok és szentbeszédek gyűjteménye, mely a Biblia hitelesítése előtt kezdett összeállni, és teljességét a késő középkorban érte el. Mindez kimeríthetetlen tárháza a tudományos kutatásnak, az anekdotáknak és kulturális identitásnak.
Az anyanyelv és az ország – a héber nyelv és Izrael
Héber nyelven szólt a kinyilatkoztatás , és ezt a zsidók az Ígéret Földjével együtt szentnek tartják. A zsidók az imákat részben vagy egészben héber nyelven mondják el, és emlékezésük az Ígéret Földjére megeleveníti a Tóra olvasását és a rabbinikus irodalom tanulmányozását. Ha most Izraelről szólunk, ezzel rátérünk az egész judaizmus negyedik összetevőjére, a nemzetre.
A modern állam, Izrael, 1948-as létrehozásának összetettek az okai. A visszaállítására irányuló hatalmas vallási nyomáson túl négy motívumot kell megemlíteni:
Első érv: a biztonság érve
Az 1938-1945 közötti üldözéshullám, majd a holokauszt sokakat arról győzött meg, hogy Európában a zsidók nem remélhetnek biztonságot.
Második érv: a lélektani érv
Egyes érvelések szerint a zsidók számára pszichológiailag hátrányos volna, ha mindenütt a világon kisebbségi státuszban élnének.
Harmadik érv: a kulturális érv
A judaizmus tartalma halványodik, hagyományai pedig halálosan meggyengültek. Kell, hogy legyen valahol a világon egy olyan ország, ahol a közerkölcsben a judaizmus uralkodik.
Negyedik érv: a szociális, utópisztikus érv
Legyen valahol a világon egy olyan nemzet, amely arra hivatott, hogy a proféták ideálját és erkölcseit a történelemben megvalósítsa.
Bármilyen érvek nyomán is jött létre, Izrael létezik. Eredményei lenyűgözőek. A XX. század azonban két nyomasztó problémát is hozott a zsidóknak. Az egyik a holokauszthoz kapcsolódik. Mit jelent a „választott nép” rangja egy olyan Isten színe előtt, aki mindezt a borzalmat megengedte?
A másik Izrael államra vonatkozik és a már említett utópisztikus érvvel függ össze. Miután a zsidók, mondhatni megfogalmazták a szabadság és igazságosság ideáljait a nyugati civilizáció, de talán az egész világ részére, sok zsidó szerint biztonsági okok miatt, kényszerűségből megtagadják ezeket a jogokat azoktól a palesztinoktól, akiknek a területét 1967.évi háborúban elfoglalták.
Anélkül, hogy megpróbálnánk válaszolni erre a problémára ebben a cikkben, megértjük, hogyan terheli mindez ennek a kivételesen lelkiismeretes népnek a tudatát. Ennek a súlya mellett azonban bátorságot merítenek abból, hogy most legalább politikailag szabadon tudnak szembenézni saját problémáikkal.
Amíg Dávid csillag ragyog spirituális hazája felett, uralkodik a legtöbb zsidó lelkében a gondolat: „Am Yisrael chai – Izrael él!”
