Az iszlám is, mint bármely hagyomány, megosztott. A szunniták és a síiták nem értettek egyet Mohamed utódlásában. Ezt a történelmi szakadást ezúttal nem tárgyaljuk, egy más megosztást veszünk szemügyre. Ez az iszlámnak a szúfiknak nevezett misztikus kisebbségre és a hívők nagyobbik részére való elosztás. Az utóbbiak éppen olyan jó muszlimok, csak éppen nem misztikusak.
A szúfizmus eredete és elnevezése
Egy-két évszázaddal Mohamed halála után a muszlimok egy csoportja, amely ragaszkodott a Korán spirituális tanításaihoz, elkezdett durva szövésű gyapjúruhát viselni, innen ered a nevük, mivel a szúf gyapjút jelent. (Tiltakozva a szultánok és a kalifák selyem öltözéke ellen.)
A szúfizmus célja és alapelvei
A szúfisták látván, hogy az iszlám egyre jobban elvilágiasodik, felháborodtak, és belülről akarták megtisztítani. „Ne szeressétek annyira az edényt, szeressétek inkább a tartalmát.” A szúfistákat megragadta a Korán kinyilatkoztatása, mely szerint az isteni természetnek belső és külső oldala van. A muszlimok többsége számára elegendőek Allah nyilvánvaló tulajdonságai, de a szúfik alaposabban be akarnak hatolni az Allah által kínált mélységekbe. És már ebben az életben kívánják ezt megtapasztalni, nem az utána következőben.
A szúfi rendek és közösségi életük
Különleges módszerekre van szükség ehhez, így a szúfik egy választott személy köré gyülekeztek, aki sejknek vagyis úrnak neveztek. A XII. században az ilyen közösségekből rendek alakultak, melyek tagjait fakírnak, vagyis szegénynek nevezték olyan értelemben, hogy ők a világban szegények, de gazdagok Allahban. Egy spirituális csoportot hoztak létre, ezzel magasabbra törve, mint a többi muszlim, de a különleges cél megkívánt fegyelmet is magukra vállalták. Nem vonultak kolostorokba, sokan meg is nősültek és szokásos módon dolgoztak. Szabadidejükben viszont gyülekezőhelyeiken énekeltek, táncoltak, imádkoztak és közösen mormolták a rózsafüzért, hallgatták sejkjük tanításait .
A szúfi misztika három fő módszere
A szúfik három egymást részben átfedő, de mégis elkülöníthető módozatot fejlesztettek ki. Ezeket a szeretet, az önkívület és az intuitív tisztánlátás misztériumaiban nevezik.
1. Az isteni szeretet misztériuma
Kezdjük az elsővel: a szúfi szerelmi költészet világhírű. A VIII. századbeli különleges női szent, Rabi’s magányos, néha egész éjszakán át tartó virrasztásai során felfedezte, hogy a világ középpontjában Allah szeretete áll. Ha nem merülünk el ebben a szeretetben és nem adunk át abból másoknak is, elveszítjük az élet legfőbb szépségét. Mivel a szeretet akkor legerősebb, amikor a tárgya távol van, perzsa költők sokat foglalkoztak a távollét gyötrelmével, hogy elmélyítsék Allah iránti szeretetüket, és így tudjanak közelebb kerülni hozzá. Rumi, a perzsa költő a nádsíp panaszos hangjávál díszítette ezt a témát :
„Hallgasd meg , mit mesél a nádszál az elválásról:
Azóta hallottam ezt a jajongó hangot,
mióta levágtak a nádasból,
Akit elválasztottak szeretteitől,
megérti, amit mondok
Akit elkergettek a forrástól,
vágyik oda vissza.„
2. Az önkívület és az extázis útja
Az Allah jelenlét második szúfi megközelítését extázisnak nevezzük, mivel olyan tapasztalatokon alapszik, melyek mértékükben és lényegükben is eltérnek a megszokottól. Az, amit az önkívületbe esettek megéltek, annyira hatott rájuk, hogy teljesen elfeledkeztek magukról. Nem tudták hol vannak, mi történik velük.
A szúfik tisztelik azokat, akik önkívületbe esnek, azaz „elrévülnek”, de azzal, hogy őket „részegnek” nevezik, figyelmeztetnek, hogy később vissza kell térniük a józanság állapotába, magukkal hozva látomásaik lényegét. A transzcendenciát magukba kell zárni, és ha a világtól elszakadva találkoztak Allahhal, a világban is találkozniuk kell vele.
3. Az intuitív tisztánlátás ösvénye
Az utóbbi esetet nem kell megelőznie az extázisnak, az ehhez vezető utat mutatja meg a harmadik szúfi megközelítés, az ösztönös tisztánlátás.
A másik két módszerhez hasonlóan ez is nyújt ismereteket, de másféléket. Amint a szeret misztériuma „szívbéli ismereteket”, az önkívület „vizuális vagy látomásos ismereteket” nyújt, úgy az intuitív misztika az „értelemhez szóló ismereteket„ ad. Ám ne felejtsük el, hogy ilyenkor rendkívül mély szintű értelemről van szó. A közvetlen tisztánlátás neve érzékelt ismeretek szerzésére utal, de ebben az esetben a felismert tárgyak anyagtalan, tehát szellemi tárgyak. Az ilyenfajta ismeretek nem homályosítják el a világot, mint az az önkívületbe eső szúfik vízióiban történik. Ehelyett égi fénybe öltöztetik a világot, vagy másként fogalmazva meg a lényeget, az evilági tárgyakat olyan öltözéknek ismerik fel, amilyent Allahnak kell öltenie. Ez a fátyol, amint a tisztánlátás erősödik, fokozatosan áttetszővé válik, és úgy tűnik, hogy Allah ily módon fedte fel magát.
A szimbolizmus a szúfik legfőbb módszere ahhoz, hogy az Allahot borító fátylon át tudjanak hatolni. A szimbolizmus a vallás nyelve, mikor láthatatlan dolgokról szólva, látható tárgyakat használ fel, éppen úgy, ahogyan a számok adják a tudomány nyelvét. A Korán minden egyes versében legalább hét rejtett jelentésváltozat található, de ez a szám elérheti a hetvenet is.
Nézzünk egy példát: minden muszlim számára a tiszteletadás jele, hogy a mecsetbe lépés előtt leveszi a cipőjét. A szúfi is ezzel a jelképes tettel kezdi, de tovább megy, és ennek az aktusnak azt a további értelmet is adja, ami a lelkét Allahtól elválasztja. Vagy nézzük a megbocsátásért való könyörgést. Minden muszlim bocsánatért könyörög saját vétkei miatt. A szúfik azonban azt is kérik Allahtól, hogy bocsátassék meg nekik maga a létezés is. A szúfik ebben Rabi’s tanításának továbbfejlesztését látják: „Létezésed olyan bűn, amelyhez hasonló nincs is .” Mivel a létezés, az egzisztencia fogalma eredetileg azt is jelenti, valamin kívül lenni. Mivel ez esetben Allahról van szó, tehát a létezés is tőle való eltávolodást eredményez. Annak érdekében, hogy elkerülje az eltávolodástól Allahtól, a szúfik kifejlesztették a fana, azaz a megsemmisülés, a nemlét doktrínáját. Eszerint nem a tudatukat, hanem az öntudatukat, önmagukról alkotott képüket kell megsemmisíteni.
A szúfik végletes jelképhasználatának példájaként megemlíthetjük, hogy még szorosabbá tették a korábbi állítást, mely szerint „Nincs más isten, csak Allah.” Ilyenképpen: „Nincs semmi más, csak Allah.” Az egyszerű muszlimok számára ez majdnem istenkáromló tételnek hangzik. A szúfik azonban ezzel csak kétségbe vonják azt a független létet, melyet az emberek általában dolgoknak tulajdonítanak. Az egyistenhit számukra több annál az elméleti tételnél, hogy nincs két isten. Figyelembe véve a teizmus egzisztencialista értelmezését, mely szerint Allah az, akinek odaadjuk (vagy oda kellene adnunk) magunkat, a szúfik egyetértek azzal, hogy ne adjuk át magunkat senkinek, csak Allahnak.
A szúfizmus és az ortodox iszlám viszonya
A szúfiknak megvannak a jogaik, de, ha az egységes iszlám tanítást mérlegre tesszük, az egyszerű hívőknek is vannak jogaik, az ő szabatos elveken nyugvó hitüket, mely az üdvözléshez tökéletesen elegendő, megingathatják az olyan tanítások, melyek ezeket az elveket megbolygatni látszanak. Ezért a sok lelki vezető, sejk nagyon óvatos a tanításban. És ez az oka annak, hogy a hatóságok a szúfizmust gyanakvással fogadták. Az ellenőrzést egyrészt a közvélemény gyakorolja, másrészt a dinamikus feszültség, amely a vallási hatóságok és a szúfi sejtek között keletkezett. Ez a két tényező létrehozta a hit nagyjából megfelelő egyensúlyát.
