A háború utáni hatalmi játszmák Iránban
A német ügynököktől megtisztított Teheránban a szövetségesek: Anglia, a Szovjetunió, és az Egyesült Államok megegyeztek, hogy a háború befejezése után kivonják csapataikat Iránból. Az Egyesült Államoknak azonban a térség stratégiailag fontossá vált, és már háború befejezése előtt megpróbálta érdekszférájába terelni az érintett országokat. Az ARAMCO-nak Szaúd-Arábiában voltak érdekeltségei, a térség többi országa angol befolyási övezetbe tartozott, ezért az elképzeléseket csak lépésről lépésre tudta megvalósítani.
Az amerikaiak jó kapcsolatokat építettek ki az iráni uralkodó réteggel, majd 1947-ben katonai szerződést kötött a két fél. Amerikai mintára átszervezték és felfegyverezték a rendőrséget. Bonyolította a helyzetet, hogy a függetlenség kivívása érdekében nemzeti mozgalmak egyre gyakrabban hallatták a hangjukat, míg a szovjet megszállási övezetben Kurdisztán és Azerbajdzsán „orosz mintájú autonómiát” kapott.
Az 1947-ben meghirdetett Truman-doktrína viszont garantálta a perzsa állam függetlenségét. Ezt követően az Iránban végleg talaj nélkül maradt szovjetek még szerettek volna olajkoncessziót szerezni, de az iráni miniszterelnök elérte, hogy a parlament elutasítsa a tervet.
Moszadik felemelkedése és az olajállamosítás
Mohammmad Moszadik, aki 1950-ben létrehozta az iszlmáista, nemzeti szociáldemokrata és radikális pártot tömörítő Patrióta Nemzeti Frontot (PNT), melynek fő célkitűzése az volt, hogy Iránt minden külső hatalomtól függetlenítse. A sah és köre a PNT-vel szemben a szovjetek miatt az Egyesült Államokra támaszkodott, és ugyan sikertelen népjóléti intézkedéseket hozott, de 1949-ben beindította az első hétéves tervet. 1951-ben szélsőségesek meggyilkolták a miniszterelnököt és Moszadik alakított kormányt. Egyik intézkedésével államosította az Angol-Iráni Olajtársaságot, és ekkor félő volt, hogy csatlakozik a keleti blokkhoz. A sah a törvényt május 2-án aláírta, és így megalakulhatott az Iráni Nemzeti Olajtársaság (National Iranian Oil Company).
A változásokra az Egyesült Államok kormánya is felfigyelt, és 1951. július 15-én Averell Harriman, Truman elnök személyes megbízottja, különleges küldetéssel Teheránba érkezett. Feladata az volt, hogy az Egyesült Államok anyagi és erkölcsi támogatásáról biztosítsa a Moszadik-kormányt.
A kialakult helyzetet bonyolította azonban, hogy a NIOC elkezdte a kőolaját nagyon olcsón árulni a piacon. Az angol konszernek bojkottálták a vásárlásokat. Ezért Irán ezért 1952-53-ban összesen 132 ezer tonna olajat tudott csak értékesíteni. Az 1950-1951. évi 54 millió tonnájával szemben, amelyet még az Angol-Iráni Olajtársaság exportált az országból. A brit kormány ekkor azzal fenyegetőzött, hogy érdekeinek érvényesítését fegyveres úton is hajlandó véghez vinni, nyomatékul hadihajókat vezényelt a Perzsa-öböl térségébe, amelyet csak amerikai követelésre vontak vissza.
Miután Anglia ilyen irányú kísérletei kudarcot vallottak, panaszt tett Iráni ellen a Hágai Nemzetközi Bíróságnál, a panaszt elutasították. Az olajérdekeltségek az iráni államosításból levonták a megfelelő következtetéseket, és arra az elhatározásra jutottak, hogy Moszadikot le kell váltani.
Az 1953-as puccs és az amerikai beavatkozás
A robbanásig feszült helyzetben a sah, amerikai tanácsra elhagyta az országot és a Központi Amerikai Hírszerzés (Central Intelligence Agency, CIA) pénzügyi támogatásával megkezdődött az úgynevezett „Ajax –hadművelet”. Az Egyesült Államok 1953. augusztusában, az amerikai CIA által szervezett puccsban, megbuktatta Moszadikot. Az amerikai hírszerzés az iráni politikába való beavatkozást a dokumentumaiban a hidegháború eshetőségeivel és attól való félelmével magyarázta, esetleges brit invázió esetén a szovjet válaszul elfoglalnák az iráni olajmezőket. Ha pedig ez bekövetkezne, a Nyugat végérvényesen elvesztené az iráni kőolajat, valamint az amerikai külpolitika részét képező, a Szovjetunió körüli védelmi lánc is megbomlana.
A CIA a puccs vezetőjéül Fazlalláh Záhedi tábornokot jelölte ki, aki a hadsereg mozgósítása és a szükségállapot elrendelése után 1953. augusztusában bejelentette a Moszadik-kormány leváltását. A katonák elfoglalták a stratégiailag legfontosabb épületeket, köztük a kormány székházát és a puccs után egy héttel Mohamed Reza Pahlavi sah visszatérhetett az országba. Első lépésként felszámolták a puccsban résztvevő szervezeteket, vezetőiket és számos katonatisztet letartóztattak.
Moszadikot is katonai bíróság elé állították, de népszerűségére és idős korára való tekintettel a sah javaslatára, csak háromévi börtönre ítélték. (Később házi őrizetben halt meg.)
1954. októberben hosszas tárgyalások után az egész iráni olajvagyon a Nemzeti Olajtársaság tulajdonába került. A konzorcium részvényeinek 40 százaléka az Angol-Iráni Olajtársaság, további 14 százalékon a Royal Dutch Shell, 6 százalékon francia Compaigne Francaise des Petroles, a maradék 40 százalékon az amerikai olajtársaságok osztoztak.
A Szuezi-csatorna és az olajszállítások újratervezése
1950-re a Szuezi-csatorna jelentősége is megnőtt a nyugat-európai országok kereskedelmében. 1951-1955. között a kereskedelmi forgalom nagysága elérte az évi 207 millió tonnát, amelynek egynegyedét a brit export-import tette ki. 1956-ban Nyugat-Európa Közel-Keletről származó kőolajszükségletének 75 százalékát a Szuezi-csatornán, a fennmaradó rész pedig a földközi-tengeri kőolajvezetéken keresztül érkezett Európába. Franciaország függősége a közel-keleti olajtól az időszakban elérte a 90 százalékot. Ennek egyik fele a Szuezi-csatornán, másik fele kőolajvezetékeken érkezett az országba.
Az Egyesült Államok is erősen függött a csatornán áthaladó szállításoktól.
Az OPEC megalakulása és politikai céljai
1960. szeptemberében Bagdadban összeültek az olajtermelő közel-keleti országok, közös érdekképviselettel megvédjék az alapárrendszert. Az alakuló kongresszuson Irak, Irán, Szaúd- Arábia, Kuvait és Venezuela vettek részt. Ezen országok Abdallah Tariki sejk, Szaúd-Arábia olajipari miniszterének kezdeményezésére megalakították az Olajexportáló Országok Szervezete (Organization Petroleum Exporting Countries, OPEC) néven ismert érdekszervezetet. A szervezet célja a kőolajárat olyan szintre emeljék, ami a tagállamok szerint elfogadható. Később az OPEC-hez csatlakozott Katar, Dubai, Abu-Dhabi, Sharjah, Algéria, Nigéria, Ecuador, Gabon, Trinidad és Tobago.
1968. évi OPEC értekezleten fordulópont érkezett, felvetették, hogy a nemzeti olajpolitika, az olajkitermelés minden ország szuverén joga. A legnagyobb olajmonopóliumok hivatalosan azonban nem ismerték el érdekképviseleti szervként az OPEC-et, ezért nem voltak hajlandók a szervezettel szerződéseket kötni.
A nyugati világ kőolajközpontja az amerikai kontinensről a Közel-Keletre, a Perzsa-öböl térségbe helyeződött át. Itt volt ugyanis a világ leggazdaságosabban kitermelhető kőolajvagyonának több mint fele, és a kutak hozama viszonylag alacsony kitermelési költségekkel járt.
1966-os esztendővel felgyorsultak az események. Az arab országok súlyos csapást mértek az Iraki Petroleumtársaságra (Iraq Petroleum Company, IPC), az egyik legnagyobb amerikai, angol, francia és holland érdekeltségű nemzetközi olajmonopóliumra. 1966. decemberében Szíria zárolta az olajtársaság vagyonát. A társaság erre válaszul lezárta a Szíria területén áthaladó iraki kőolajvezetéket. Szíria intézkedéseit Libanon, Egyiptom, Algéria és Kuvait támogatta, ezért az IPC kénytelen volt Szíriával és Libanonnal új egyezményeket kötni. 1966. szeptemberében államcsíny kísérletet hiúsítottak meg Szíriában. Az izraeli-jordániai határon is több fegyveres összetűzés történt. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa november 25-én ítélte el Izraelt Jordánia elleni katonai akciója miatt. 1967. áprilisában izraeli csapatok támadást intéztek Szíria ellen. Az izraeli csapatmozdulatokkal egyidejűleg az arab országok Szíria, Egyiptom, Irak és Kuvait fegyveres erőinek teljes harckészültségét rendelték el. Egyiptom közben a Gázai-övezetben tartózkodó ENSZ-csapatok kivonását kérte, majd 1967. májusában a kormány bejelentette az Akabai-öböl lezárását.
Az arab lépéseket követően június 5-én izraeli csapatok megtámadták Egyiptomot, majd megsemmisítették Jordánia és Szíria légierejét. Ezzel egyidőben elfoglalták a Sínai-félszigetet, Gázát, Sharm-el Sheiket, Nyugat- Jordániát, Jeruzsálem arab részét, valamint a szíriai Golán-magaslatokat.
Közben Irak, Kuvait, Algéria, Szaúd-Arábia, Libanon Bahrein és Katar bejelentette, nem szállít kőolajat az Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának. Az olajembargó nem sokáig tartott, mivel az érintettek valamennyien függtek az olajtól. Elsőként Szaúd-Arábia, majd Kuvait, végül Irak kezdte meg újra az olajszállítást. Ezzel egyidejűleg Irak új olajtörvényt léptetett életbe, amely szerint az olaj kitermelése és feldolgozása az egész ország területén a nemzeti olajtársaság jogkörébe tartozik.
A Perzsa-öböl olajtermelői a bojkott kudarcai után 1968. januárjában elhatározták, hogy az arab egység megteremtése érdekében közös érdekszövetséget hoznak létre (Organization of Arab Petroleum Exporting Countries, OAPEC). Időközben az iraki Baath-párti vezetés Szaddam Huszein igen aktív, de még egyenlőre háttérben folyó közreműködésével, 1968-ban átvette a hatalmat Irakban. A Forradalmi parancsnoki Tanácsot Ahmed Haszan al-Bakr, Szaddam egyik rokona vezette.
1973. évi olajválság kialakulása
1968. nyarán Nagy-Britannia bejelentette, hogy legkésőbb 1971. december 1-ig kivonja csapatait a Perzsa-öböl térségéből. 1971. decemberi OPEC, majd OAPEC konferencián Líbia kijelentette, hogy hajlandó csapatokat küldeni az irániak kiűzésére az elfoglalt szigetekről, az elképzelést azonban a tagországok többsége nem támogatta. Kadhafi megtorlásul államosította a British Petróleum líbiai érdekeltségeit. Szaúd-Arábia és Irán az olajbojkott által előidézett olajhiányt kihasználva, jelentős bevételekre tett szert, így magatartásuk demoralizálóan hatott a többi arab országokra.
A Perzsa-öböl olajtermelői 1971. januárban Teheránban megbeszélést folytattak képviselőikkel. Kibontakozó olajválság hátterében elsősorban a Perzsa-öböl térségében működő amerikai olajtársaságok tevékenysége húzódott meg. Az ARAMCO például 1973-ban folyamatosan tájékoztatta Szaúd-Arábiát az amerikai stratégiai olajkészletek alakulásáról, ezzel lehetővé téve a szaúdi vezetésnek az embargó megfelelő időzítését. A nagy amerikai olajtársaságok mesterséges hiányt hoztak létre a piacon, hogy a fogyasztói árakat magas szinten tarthassák.
Az 1973-as olajválság és a globális hatások
1973. október 6-án kitört a negyedik közel-keleti háború, amelyet jóm kipuri háború néven emlegettek (Jóm Kipúr, azaz engesztelés Napja). Ezt követően az OPEC tagországok október 17-i ülésen elhatározták, hogy az Egyesült Államok és Hollandia ellen október 21-től teljes embargót rendelnek el, mert azok Izrael agresszív politikáját támogatják. Egyúttal csökkentették a nyugat-európai országokba irányuló kőolajszállításokat is. Az amerikai kormány azonban túlértékelte olajpolitikáját, amikor azt hitte, hogy ellenőrzése alatt tarthatja az olajárakat, az olajbojkottot pedig bármikor megszüntetheti. 1974. május 17-i bécsi OPEC konferencián, Szaúd-Arábia közbenjárására megszüntették ugyan az Egyesült Államok elleni embargót, az olajárakat azonban nem csökkentették. Az OPEC tagállamok többsége ugyanis az olajárak mérséklését csak a nyersanyagok világpiaci árainak csökkentése estén támogatta volna.
Közben az olajtermelő országok, megrészegülve az olajbevételek adta lehetőségektől, látványos beruházásokba, katonai eszközbevásárlásokba kezdtek.
Az arab olajra való nagyfokú európai ráutaltságot magyarázza, hogy az USA-nak és Nyugat-Európának eltérő volt a politikája a kőolaj termelő közel-keleti országok irányába. Az olajfüggőség csökkentése céljából az érintettek egyre nagyobb súlyt helyeztek a stratégiai tartalékok képzésére.
A politikai feszültség hatására Irán szerepe a Nyugat kőolajellátásában 1979. közepétől fokozatosan csökkent. A gazdasági okok között a magas kőolajár és azok a szankciók szerepeltek, amelyek megtiltották a nyugati országoknak kőolajfúró és kitermelő berendezések szállítását Irán részre, ahol politikai és gazdasági anarchia uralkodott, miközben előre vetítette árnyékát egy évtizedes konfliktus, amely végül az iraki-iráni háború kitöréséhez vezetett.
