Németország olajfüggősége az első világháború előtt
Az első világháború előtt Németország fő olajellátója az amerikai Standard cég volt, amely a német kőolajszükséglet 90 százalékát szállította. Saját elzászi kőolajtermelése kevesebb volt évi 50 ezer tonnánál a Hannover melletti Cella olajmező termelése pedig évente 35 ezer tonna volt.
A mezopotámiai kőolajért vívott harc
A német Nyersolaj Részvénytársaság, hogy a fokozódó igényeket kielégítse, megkezdte a kutatásokat a hatalmas barnaszéntelepekből történő üzemanyagpótló anyagok előállítására. A részvénytársaság és a Deutsche Bank érdekelt volt a mezopotámiai területek gazdag kőolajkincsének feltárásában, mivel Németország már az első világháború előtt szerette volna rátenni a kezét a gazdag mezopotámiai kőolajkincsre. A sikertelen próbálkozások is közvetve hozzájárultak az első világháború előidézéséhez. A világháború kezdetén Németország tisztában volt azzal, hogy készletei hosszútávon nem elegendőek hadseregének ellátására. Ezért azt tervezte, hogy a legfontosabb angol érdekeltségű iráni kőolajlelőhelyeket török segítséggel elfoglalja. Az egyik stratégiai célpont, Abadan volt, ahol az angol kőolaj-finomítók működtek. A hadműveletek során az angol hírszerzés rájött a német tervekre és csapaterősítéseket küldtek Abadanba, majd a Tigris folyó mentén vereséget mértek a német-török katonai csoportosításra.
1916. augusztusában Románia is átállt az antant oldalára. Németország ekkor elhatározta, hogy visszaszerzi a román kőolajmezőket. A németek hadászati elképzelése az volt, hogy elfoglalják a romániai és perzsiai olajmezőket, ez azonban az olajkutak megsemmisítése miatt értelmét vesztette. A nyugati frontokon ekkor már a legújabb technikai eszközök is megjelentek a hadseregek fegyverarzenáljában. Benzinüzemű harckocsik, szállító járművek és repülőgépek vettek részt a hadműveletben. 1917. júniusára például a brit hadsereg 300-400 harckocsival rendelkezett. A technikai fejlődésre jellemző, hogy a németek géppuskát telepítettek a repülőgépek fedélzetére.
1917. novemberében a nyugati front üzemanyaghiány miatt összeomlás előtt állt. Az üzemanyag-tartalékok tíz napra korlátozódtak, a csapatok harcjárműveit csatamezőn hagyták. A szövetségesek blokádja miatt Németország Wilson amerikai elnöktől kért segítséget. A segély 1918. márciusában olajszállító tankhajókon érkezett meg, így az antant július 18-án döntő támadást indíthatott az üzemanyaghiánnyal küszködő németek ellen. A vereség után a németek különféle szabotázsakciókkal igyekeztek megbénítani az Angol-Perzsa Olajtársaság működését. Telepített ügynökeik segítségével felrobbantották többek között az Azhav melletti csővezetéket, és elfoglalták a galíciai olajmezőket.
A háború következményeként Németország elveszített fő szállítóit, az USA-t, Mexikót, Oroszországot, és csak Ausztria, Magyarország, Románia maradt ellátójának, akik viszont nem voltak képesek a megnövekedett igényeit kielégíteni. A békekötés és az 1920. évi San Remó-i tanácskozás után, az angol-amerikai-németalföldi-francia csoport Mezopotámia területén 25 százalékos koncessziót kapott. A német piacot ekkor a Standard cég uralta.
Az első világháború 1918. októberében véget ért, és november 11-én Compiégne-ben aláírták a fegyverszünetet. A szövetségesek a háborút megnyerték, a győzelemben nem elhanyagolható szerepet játszott az, hogy az Egyesült Államok a szövetségesek rendelkezésére bocsátotta kőolajtartalékait.
A háború után az angolok, a hollandok és a franciák felosztották egymás között Mezopotámiát. Az új helyzetben a Standard Oil, a legnagyobb amerikai olajvállalat azonnal megváltoztatta termelési politikáját, ami maga után vonta Anglia és az Egyesült Államok kibontakozó hatalmi párviadalának felgyorsulását. Elkezdődött a két nagyhatalom között a küzdelem a világuralomért. Mindez nem történt volna meg, ha az Amerikai Egyesült Államok nem fejlődik olyan nagyhatalommá, amely Nagy-Britannia hagyományos kereskedelmi és tengeri hegemóniáját fenyegeti.
Az első világháborúhoz, a győzelem szempontjából, szorosan kapcsolódott az olaj.
Az olaj szerepe az első világháborúban
1917-re a háborúban résztvevő hadseregek vezetése benzinüzemű szállítóeszközökkel látta el a csapatokat, a hadtápot, a hajókat és a repülőgépeket.
A globális katonai erőegyensúly szempontjából a kőolajban gazdag térségek, különösen a közel-keleti olajmezők stratégiai fontossága került reflektorfénybe. A katonai erőfölényért vívott küzdelem egyik fontos területe és célja az olaj lett.
A békekötés után a legnagyobb olajbányászati térségek, az alábbiak voltak: Észak-Amerika, a Földközi-tenger medencéje, a Szunda-szigetek, Szovjetunió (Oroszország).
23 országnak voltak kőolajmezői, és 1895-1935. között a világon összesen 18 milliárd hordó kőolajat termeltek, melyből az Egyesült Államok részesedése 12 milliárd hordó volt. A legnagyobb kőolajtermelő országok voltak: Egyesült Államok, Venezuela, Szovjet-Oroszország, Mexikó, Perzsia, Románia és Kolumbia. A felsorolt országok adták a világ kőolajtermelésének 97 százalékát.
A Közel-Kelet felosztása és az olajérdekek ütközése
1916. elején két évvel a németeknek és a törököknek a közép-keleti térségben elszenvedett veresége előtt, a britek, a franciák és a cári Oroszország aláírták az úgynevezett Sykes-Picot egyezményt, amely a szövetségesek között felosztotta a térséget. Az egyezmény szerint az oszmán birodalom egykori arab tartományait angol és francia mandátumterületté tették. Mezopotámiát (Bagdaddal), sőt Arábia nagy részét angol érdekszférává nyilvánították. Európai mintára szervezett kormányzatokat hoztak létre a térségben. Csakhogy ami bevált Európában, nem működött Irakban, és ezért Bagdad utcáin egymást követték a tüntetések. Másfél évente új kormányok jöttek létre, politikai pártok klikkekké alakultak, a kormányzásban pedig a szunnita elit vezetői váltották egymást.
Az angolok által alapított Palesztina, Haifa és Akko kikötője a brit érdekszférába került. Franciaország kapta Szíriát, Kis-Örményországot, Kurdisztánt, Kelet-Arábia nagy részét Moszullal. A cári Oroszországnak szánták a Fekete-tenger nyugati partvidékét kivéve a Konstantinápolyról és Dardanellákról szóló szerződésben foglalták. Az elképzeléseket, Oroszország nélkül, San-Remoban megkötött egyezménnyel véglegesítették. Ebben az időszakban a világ nyersolajkészletének egy része Anglia kezében volt. Az Egyesült Államok termelte a világ nyersolajszükségletének kétharmad részét, és fedezte a kőolajkereslet 58 százalékát. Az olajérdekeltségek elnyerésére folytatott küzdelemben Anglia és az Egyesült Államok párviadala azért jelentős, mert a két gazdasági nagyhatalom az olajfeletti világuralomért küzdött. Az új társtulajdonosok, akik Olajkereskedők Testvérei Közösségnek (Brotherhood of Oil Merchants) nevezték magukat egykettőre hajba kaptak a felosztás miatt. A Gulf közben opciót szerzett a Bahrein-szigeteken (1927), a szaúdi partoknál, annak ellenére, hogy a többi testvéri közösséghez tartozó monopólium azt állította: Bahrein is vörös vonalon belül van. A Gulf ekkor Bahrein sohasem tartozott a Török Birodalomhoz, és Perzsia mindig is igényt tartott erre a területre. A nyomás hatására a Gulf 1928-ban a bahreini opciót a Standard of California (Social) kezére játszotta, mert a Social nem tartozott a közösséghez , így rá nem vonatkoztak az egyezmény előírásai. Az angolok belenyugodtak a Bahrein-szigetek elvesztésébe, mert geológusok ott nem találtak olajat. A kutatófúrások bebizonyították később, hogy ott is találhatóak.
A Standard of California a Bahrein-szigetek mellett is talált olajat, így aztán a kereskedelmi hálózatának bővítése, valamint kereskedelempolitikai érdekek miatt 1936-ban egyesült Texas Company-val, és 50-50 százalékos részesedéssel létrehozták a Caltex céget. Nem sokkal később a Standard of California Ibn, Szaúd-Arábia királyának ellenőrzése alatt álló Hasa vidéken kezdett kutatásokat.
A Közel-Keleten történő egységes amerikai fellépéshez a politikai események, a puccsok, a szovjet állam jelenléte, a mohamedán nemzetek növekvő nacionalizmusa mind hozzájárultak. A megegyezés egyedüli gátja a franciák és Gulbenkian voltak, mivel csak úgy engedték meg, hogy az Exxon és Socony egyesüljön a Caltexxel, valamint az ARAMACO-val, ha részesülnek a zsákmányból. A franciák ugyanis az ellenőrzésük alá tartozó területeken nem találtak jelentős kőolajlelőhelyet, az Iraq Petroleum olajtársaság, az angol-perzsa (Anglo-Persian) és a Royal Dutch Shell könnyen megegyezett.
A perzsa kormány és Anglia között 1932-ben pénzügyi nézeteltérések támadtak, amelynek következtében november 27-én idősebb Reza Pahlavi sah felmondta az angol-perzsa olajtársasággal kötött 66 éves szerződést. Az ügyet 1933-ban a Népszövetség is tárgyalta, és 1933. április 29-én új szerződés született, amelyben 1 millió fon sterlingért az engedély érvényét ismét elismerték. A társaságot kötelezték, hogy a tiszta nyereségből 16 százalék helyett 20 százalékot fizessen a perzsa kormánynak. A perzsa kormány ezért jogot adott a társaságnak a kőolaj felkutatására és feldolgozására és értékesítésére.
A nagyhatalmak közötti ellentétek, a piacokért való küzdelem, a politikai botrányok, a katonai puccsok, a fasizmus térhódítása azonban ekkor már előrevetítették a második világháború lehetőségét. Sőt egyes szakértők addig mentek, hogy a jóslatok: egy háború kölcsönös áldozatok útján összhangba hozhatná a sokféle érdekellentétet. Magába foglalná a nyersanyagok és a piacok újrafelosztását, a tengeri hegemónia megosztását anélkül, hogy a kisebb nemzetek jogait megsértenék.
Irán stratégiai jelentősége és a nagyhatalmak beavatkozása
Irán uralkodója Reza Pahlavi sah politikailag kötődött a németekhez, mivel úgy gondolta, hogy itt a lehetőség az angoloktól való megszabadulásra. Azt tervezte, hogy a németek segítségével létrehozza a Nagy Iráni Birodalmat. Döntését befolyásolta, hogy Németország már az 1930-as években is Irán egyik legnagyobb kereskedelmi partnere volt. Az ármánykodás a háború alatt az oroszok részéről sem hiányzott. A szovjet támogatást élvező, iráni központi irányítással működő Mousaddeq azon fáradozott, hogy Iránból a síiták segítségével, megszervezze az iraki kommunista pártot, és megpróbálta a dél-iraki síitákat megnyerni a pártnak. Az erőfeszítések többé-kevésbé sikerültek is. Az internacionalista eszményeket viszont a nemzeti érzelmű szunniták között nem sikerült elterjeszteni.
Miután Reza Pahlavi sah bejelentette az ország semlegességét, a két szövetséges, a szovjetek és az angolok, Irán stratégiai fontosságát mérlegelve felszólították, hogy a német ügynökök tevékenységét szüntesse meg az országban. A sah ezt nem volt hajlandó teljesíteni, ezért szövetségesek 1941. augusztus 25-én behatoltak az országba elsüllyesztették a hadiflottáját, és néhány nap alatt elfoglalták Iránt. A sah lemondott, majd száműzetésbe vonult. Az angolok kívánságára 1941. szeptemberében 21 éves fia Mohamed Reza Pahlavi lett az iráni sah.
