Az iráni olajkoncessziókért folytatott harc: Oroszország és Nagy-Britannia versengése
A XX. század első éveiben két nagyhatalom, a cári Oroszország és Nagy-Britannia azért harcolt, hogy Irán természeti kincseinek kiaknázására koncessziót kapjon. 1907-ben békeszerződést kötöttek, és Iránt érdekszférákra osztották. A Tigris és az Eufrátesz közötti területek birtoklásáért, az első világháború előtt az angolok és a németek is folytattak tárgyalásokat a török szultán képviselőjével.
D’Arcy kanadai mérnök, aki 1901-ben 20 ezer font lefizetése ellenében 66 esztendőre szóló korlátlan jogot kapott geopolitikai kutatásokra Perzsia egész területén Mozaffaradin sahtól, a Perzsa-öböltől 150 kilométerre, a „Mosque Solomon” mezőn kőolajat fedezett fel 1908-ban. Erről tudomást szerzett az angol hírszerzés is. Az angol admiralitás első lordja, a haditengerészeti miniszter, Winston Churchill, a későbbi miniszterelnök annyira fontosnak tartotta a flotta ellátását tüzelőanyaggal, hogy arra ösztönözte a kormányt, valamilyen módon szerezze meg D’Arcytól a koncessziót. A vállalkozásba az angol kormány hajlandó volt 2,5 millió fontsterlinget befektetni.
A környezettanulmány során kiderítették, hogy D’Arcy igen vallásos ember, aki azt tervezi, hogy értékes birtokát feláldozza Irán és azon keresztül Kína „keresztényhitű” megtérítésére. Terve megvalósítására elhatározta, hogy a kivitelezés előkészítésére visszatér hazájába.
A brit hírszerzés és az olaj: Sidney Reilly és D’Arcy ügye
A hajóra, amelyen utazott, Alexandria kikötőjében egy angol misszionárius pap szállt fel, akinek sikerült D’Arcy bizalmába férkőznie. A két ember között olyan szoros kapcsolat alakult ki, hogy megegyeztek, a hittérítés anyagi eszközeit D’Arcy kőolajkutatási engedélye segítségével Angliában előteremtik. Sőt a misszionárius azt megígérte, hogy az egyháztól papokat toboroz a munkára. Mint később kiderült a pap nem volt más, mint Sidney Reilly, az angol hírszerzés, egyik legképzettebb ügynöke, aki így megszerezte D’Arcy kőolajkutatási engedélyét, amelynek felhasználásával 1909. április 14-én Nagy-Britannia megalakította az angol-perzsa kőolajtársaságot. A részvények 56 százaléka az angol kormány birtokába került. A britek ennél többet szerettek volna megkaparintani, ezért elhatározták, hogy a németeket kiszorítják az iráni piacról. Tervük végrehajtásához először a török udvar korrupt minisztereitől meg kellett szerezni az olajkoncessziók egy részét. A feladatra az örmény származású, de angol állampolgárságú Carloust Gulbenkiant szemelték ki, aki ebben az időben olajszakértőként Törökországban működött. Az olajkalandor, mind az olajüzletekben, mind a pénzügyi tranzakciókban otthonosan mozgott. 1909-ben a fiatal Kemal Atatürk vezetésével megfosztották a hatalomtól a szultánt és a nagyvezért. Megalakították a török kőolajtársaságot. 1911-ben Gulbenkian a németektől megszerezte az iráni részvények nagyobbik felét, valamint a vasútvonal használati jogát, mindezt a Royal Dutch Shell, valamint az angol-perzsa olajtársaság kezére játszotta. A Deutsche Bank anatóliai vasúttársaságának koncessziója arra is feljogosította Gulbenkiant, hogy olaj után kutasson Bagdad környékén és Moszulban. Ez a koncesszió 1912-ben, egy újabb szerződéssel 25 százalékos részesedését biztosította a Deutsche Banknak a Török Kőolajtársaságban. A későbbi Iraki Petróleum Társaságtól (Iraq Petroleum Company, ITC) Gulbenkian közvetítő díjként 5 százalékos részesedést kapott.
A németek kiszorítása és a brit olajmonopólium kialakulása
Az angol hadiflotta olajtüzelésre való átállítása azonban még több kőolajterméket és hajtóanyagot igényelt. Ezért az angol diplomácia és titkosszolgálat elhatározta, megszerzi a többi német részvényét is. A tárgyalások az angol külügyminisztérium épületében folytak, ahol a német bank hozzájárult, hogy a birtokában lévő török kőolajtársaság részvényeinek 47,5 százalékát, az angol-perzsa olajtársaságnak eladja. Az eredmény az lett, hogy még ugyanezen a napon a két ország hadat üzent egymásnak.
