Az iszlám szó jelentése és eredete
Az iszlám szó elsősorban békét jelent. Szálem szóból származik, amelynek jelentése többek között: szófogadás, odaadás, belenyugvás. Fogalmának teljessége a megbékélés, melyet az ember érhet el, ki életét Isten kezébe teszi. Az iszlám követői a muszlimok. Arra kérdésre, miként keletkezett az iszlám, a kívülálló válasza azokról a társadalmi és vallásos áramlatokról fog szólni, melyek Mohamed idejében Arábiában uralkodtak. Maguk a mohamedánok, Mohamed hívei azonban másképpen válaszolnak. Számukra az iszlám nem Kr.u VI. században Mohameddel kezdődött Arábiában, hanem Istennel. „Kezdetben Isten…”- mondja Mózes I.könyve. A Korán is ezt fejezi ki, mikor Allah szót használja, amely szó szerint is Istent jelent. Nem egy az istenek közül, hanem az Isten.
Az iszlám és a bibliai hagyományok kapcsolata
Isten teremtette a világot, majd az embert. Az első neve: Ádám. Ádám és Éva leszármazottjai Noé, akinek volt egy Szem, Sém nevű fia. Ebből a névből származik a szemita szó. Az ő leszármazottja volt Ábrahám, aki Sárát vette nőül. Sára nem ajándékozta meg őt fiúgyermekkel , így Hágár lett Ábrahám második felesége. Hágár szült neki egy fiút, Izmaelt, ekkor azonban Sára is teherbe esett, és ugyancsak fiút szült, Izsákot. Sára azt követelte, hogy Ábrahám űzze ki Hágárt és Izmaelt a törzsi közösségből. Eddig a pontig a Korán azonos a Bibliával, innen azonban a történetek különbözőek. A Korán szerint Izmael arra vidékre költözött, ahol később Mekka épült. Leszármazottai lettek később a muszlimokká, míg Izsák Palesztinában maradt, az ő utódai héberek, akiket később júdeaiknak, azaz zsidóknak neveztek.
Mohamed próféta élete és küldetése
Izmael arábiai leszármazottait követve a Kr.u VI.század második felében találkozunk Mohameddel, a prófétával, akivel a muszlimok hite szerint az iszlám elérte végleges formáját. Istennek előtt is voltak hiteles prófétái, de ő jelentette a beteljesülést, ezért nevezték a próféták pecsétjének. Utána egyetlen hiteles próféta sem lépett fel. A későbbi muszlimok tudatlannak írják le azt a világot, amelyben Mohamed megszületett. A sivatagi körülmények között soha nem volt nyugodt az élet. Az anyagi javak szűkössége e vidéken intézményesítette és mintegy férfiasság bizonyítékának tekintette az útonállást. A VI. században azonban politikai zsákutca, a legfontosabb város, Mekka vezetésének összeomlása súlyosbította a zűrzavaros helyzetet. Az akkori vallás, amelyet animista politeizmusnak, a természet lélekkel felruházó többistenhitnek nevezhetünk, nem tudta a bomlást megfékezni. Elképzelni sem lehet ennél alkalmasabb helyzetet rejtett forrongások, hirtelen csetepatékat és a véres viszályok kirobbanására, néhány közülük fél évszázadig is eltartott. A körülmények felszabadító hős után kiáltottak.
Ez a vezető koreis törzsből (quarais) született, Kr.u 570 körül, neve Mohamed lett, aminek jelentése „nagyon dicsért”. Szüleit már kiskorában elvesztette. Egyik nagybátya fogadta örökbe, és gyengéd szeretettel nevelte. Amint mondják Mohamed szívét Isten angyalai nyitották meg és töltötték be fénnyel. A hagyomány tömören így jellemezte a fiatal Mohamed egyéniségét, tisztaszívű volt, és jelleme kedves és szelíd. A leendő profétát elkeserítette a tapasztalt lovagiatlanság, az általános erkölcstelenség és a cinizmus. Elérve a felnőttkort Mohamed karavánokat kísért, és huszonöt éves korában egy Khadidzsa nevű gazdag özvegy szolgálatába állt. Az asszonyra mély benyomást tett Mohamed bölcsessége és tisztessége. Kapcsolatuk elmélyült, és kölcsönös megbecsülésből szerelem lett. Összeházasodtak, és a frigy minden szempontból boldognak tűnt, noha az asszony tizenöt évvel volt idősebb férjénél. Úgy mondták: „Isten megerősítette Mohamedet általa, mert az asszony könnyített terhein.” Házasságkötés után tizenöt évi készülődésre volt szükség ahhoz, hogy megkezdhesse szolgálatát. Mekka környékén volt egy barlang, melyet Mohamed egyre többször keresett fel, ha magányra vágyott. Elmerülve a jó és a rossz titkaiba, képetlen volt belenyugodni a babonákba és az akkor mindennaposként elfogadott testvérgyilkosságokba „ez a szenvedélyes nagy szív” Istenhez fordult.
Vizsgálódásában a sivatag dzsinnjei nem érdekelték, egy istenség azonban annál inkább. A mekkaiak Allah néven imádták, nem egyetlen istenként, de mint felsőbbrendű lényként. Gyakran egész éjszaka tartó virrasztásai során Mohamed meggyőződött arról, hogy Allah nagyobb , mint honfitársai feltételezték. Ez az isten nem egy a sok közül, még csak nem is a legnagyobb. Ő, mint a neve is elárulja, maga az Isten, minden vetélytárs nélkül.
Hamarosan fel is hangzott a hegyi barlangból az arab nyelv legjelesebb mondata, a mély mindenkit felvillanyozó kiáltás, melyre majd összesereglik a sokaság, és hatalmát kiterjeszti az ismert világ határáig. „Lá iláha ill Alláha !”, amit azt jelenti Nincs itt más isten, csak az Isten!
Először azonban, 610 körül a prófétáknak meg kellett ismernie küldetését. Az Erő Éjszakáján a Könyv megnyílt az erre felkészült Lélek előtt.
Midőn Mohamed a barlang földjén feküdt, az angyal jött el hozzá emberi alakban, és ezt mondta neki „Szólj! ”. Mohamed tiltakozott, hogy ő nem hírnök, de az angyal nem tágított.
„Hirdess Urad nevében, aki teremtett vérrögből teremtette az embert! Hirdess!
A te Urad a legnagylelkűbb, aki írótollal tanított, megtanította az embert arra ,amit nem tudott .” (Korán , 96:1-3)
Midőn Mohamed az önkívületből felkelt, úgy érezte, hogy a hallott szózat beleégett lelkébe. Rémülten hazarohant, és közölte Khadidzsával, ő vagy próféta lett vagy megőrült. Khadidzsa először nem hitt neki, de mikor végighallgatta a történetet, ő tért meg elsőként. A hang ismételten megszólalt, parancsa pedig mindig ugyanaz volt, Mohamed hirdesse, amit hallott. Mohamed ezután az életét Istennek, és emberiségnek szentelte. Olyan korban melyben a hittek a természetfölötti jelenségekben, amidőn a csodát úgy tekintették, mint a szent életűek rutintevékenységét, Mohamed nem akarta becsapni az embereket. Hangsúlyozta, Allah őt nem azért küldte, hogy csodát tegyen. Ha jeleket kérnek tőle azok nem Mohamed, hanem Isten nagyságát hirdessék, ehhez pedig az is elég, ha az emberi szem befogadja a természet csodáit. Az egyetlen csoda, amelyet Mohamed annak tekintett, a Korán tartalma volt. Korán tana a legtöbb emberből ellenséges hatást váltott ki. Ennek az okát három tényezőre vezethetjük vissza: feltétel nélkül egyistenhit fenyegette a politeizmust, és ezzel a tekintélyes bevételt, melyet Mekka számára 360 (a holdév miden napjára jutott) szent helyett meglátogató zarándokok sora jelentette. Erkölcsi tanítása azt követelte, hogy a polgárok vessenek véget züllött életmódjuknak, végül pedig a társadalmi tartalma szemben állt az igazságtalan renddel.
Mivel ezek a tanítások a mekkai vezetők ízlésétől távol álltak, kiváltságaival nem illetek össze, természetesen elutasították őket. A támadást azzal kezdték, hogy Mohamedet nevetségessé akarták tenni. Miután ez nem bizonyult hatásosnak, fenyegetéséhez, majd nyílt üldözéshez folyamodtak. Mindez eredmény nélkül maradt, mert az üldözés csak megacélozta az új próféta akaratát. Folytatta, amit elkezdett, belevetette magát az igehirdetésbe, és hallgatóit újra és újra felszólította, hagyjanak fel a gonosz életükkel és készüljenek számonkérésre.
Az iszlám térhódítása és hatása a világra
Mohamed feltételei annyira rosszak voltak, hogy az első három évben alig negyven embert tudott megerősíteni. Ellenségei azonban nem voltak képesek a mekkaiak szívét örökre elzárni a tanításai elől. Lassan, de folyamatosan, jó beszédkészségű embereket győzőtt meg üzenetei igazságáról, így évszázad végére több száz család ismerte el őt Allah hiteles közvetítőjének. Addigra azonban a mekkai előkelők annyira megrémültek, hogy elhatározták, örökre megszabadulnak a bajkeverőtől.
Miközben Mohamed életútjának legnagyobb válságát élte át, váratlanul Jaszreb városának vezető polgárságából álló küldöttség kereste őt fel. Ez a város Mekkától 4-500 kilométerre északra feküdt. Zarándokok és mások útján, akik Mekkában jártak és otthon hallottakat elbeszélték, Mohamed tanításai erős gyökeret eresztettek. Miután a küldöttség elfogadta, hogy csak Allahot fogják imádni, és követik az iszlám előírását, Mohamed elfogadta a meghívást. Akkor a mekkai vezetők a tervezett kivonulásról tudomást szereztek, mindent megtettek, hogy megakadályozzák, Mohamed azonban egyik társával együtt kijátszotta az őrséget, és Jaszrebbe „futott”. A mekkaiak a nyomában voltak, de ennek ellenére sikerült célba érniük 622-ben. A muszlimok ezt a kivándorlást, arabul hidzsrát a világtörténelem fordulópontjának tekintik, és innen tekintik kezdik időszámításukat.
Jaszrebet Medinat-al-Nabi néven emlegették, a Próféta városának. Medina városába érkezés után Mohamed szerepe módosult: prófétából a közigazgatás vezetője lesz. Élete hátralévő tíz esztendeje a medinai közösségben telt. Szövetségbe olvasztotta a város öt, civakodó, heterogén törzsét, köztük két zsidót is, és felébresztette a város lakóiban az együttműködés általuk eddig ismeretlen szellemét. Hírneve elterjedt, az emberek pedig Arábiába minden részéből csapatokban érkeztek, hogy lássák azt az embert, aki ezt a csodát megvalósította. Ekkor tört ki a háború a mekkaiakkal, az egész Arábia feletti uralomért. A mekkaiak megtámadták Medinát, aminek a végén Mohamed kerekedett felül. Nyolc évvel később Mekkából Medinába való „futás” után az egykori menekült hódítóként tért vissza. Rá jellemző módon megbocsátott korábbi ellenségeinek. Felkereste Kábát, a kocka alakú szentélyt, azt az egyetlen Allahnak szentelte a korábbi istenségek helyett, az iszlám földrajzi értelemben vet központjának, és ott fogadta a város lakóinak tömeges megtérését.
Maga Mohamed azután visszatért Medinába. Két évvel később, 632-ben halt meg, amikor lényegében már egész Arábia a vezetése alatt állt. Az évszázad végére követői meghódították Örményországot, Perzsiát, Szíriát, Palesztinát, Irakot, Észak- Afrikát, Spanyolországot és északkelet felé átkeltek a Pireneusokon. Mohamed létrehozott egy nemzetet és megalapította az iszlám vallást, amelyhez a világ népességének egyötöde tartozik.
